Azt hiszem ennyi kicsit sok volt már nekem. 17 év, ennyi bőven elég másnak is, nemhogy nekem. Utálom ezt. Lehet hogy kicsit depressziós lettem, de ki nem az néhanapján? Tudom, most azt mondod, majdcsak lesz valahogy, majd kijössz a mélypontokból...Csak ezekből egyre több van. Szívesen mondanám hogy ennyi, kész, vége, de még valahol mélyen él még bennem a remény hogy talán még kellek valakinek. Kinek? És vajon mikor találom meg? Megtalálom valaha? Miért ilyen az élet? Miért én vagyok a legnagyobb bosszúsága mindenkinek? Miért utálnak engem? Nem vagyok spicli, ribanc sem. Nem szoktam játszani mások érzelmeivel, sem akarva, sem akaratlanul. Nincs sok barátom, de azok igaziak. S valahogy mindig azok a legjobbak, akiket a legfelső hatalom nem szeretett. Így megy ez, tudom én...Gyűlölöm ezt a létet, hogy mindenkinek csak púp vagyok a hátán, hogy senkinek nem kellek, hogy pont azok nem szeretnek akikre elvileg legnagyobb szükségem van...De mindegy. Megoldom nélkülük is. Eddig is elboldogultam valahogy, ezután se lesz másképp.
Nos igen, még mindig szeretlek. Jó volt újra hallani a hangod, több mint egy hónap után...És hiányzol. Közel sem annyira, mikor még naponta összevesztünk, csak azért hogy egy óra múltán kibéküljünk...Néha napokig nem beszéltünk. Azt hittem, belehalok. Már elmúlt eme tévhitem. De még mindig szeretlek. Még hiányzol.
Itt nyáladzom, mint valami agyhalott zombi, pedig tudom hogy nincs értelme. Mi is lenne? Ettől jobb lesz? Nem. Könnyebb? Nem. Hát akkor miért? Én magam sem tudom. Pedig legalább nekem kéne. Le van tojva. Igazán magasról.
Kicsit depisnek érzem magam, talán nem is alaptalanul. Nem is vagyok normális, de ez már csak ilyen. Eredendően rossz vagyok és gonosz, továbbá lopok-csalok-hazudok, és maga vagyok a megtestesült ördög. Na milyen jó nekem...
„Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod,
Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,
Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,
Amikor érzed, hogy érte remeg két kezed,
Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,
Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,
Amikor vágyod hangját és szavait,
Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
Amikor néznéd ahogy nyújtja két kezét,
Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,
Amikor nem bírod már türtőztetni magad,
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
Amikor elhiszed, hogy ő is eleped érted,
Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,
Amikor már aludnál és ébrednél mellette,
Amikor már önmagaddal harcolsz ellene,
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,
Amikor rájössz, hogy miért is ne, egyszer élsz,
Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,
Amikor világossá válik, hogy megteszed,
Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!"
