hát igen. megint itt. nincs semmi nálam, velem, veled, velünk, bennem... egyetlen dolgot érzek: hogy még hiányzik. már nem rólad van szó, vagy talán még... róla. aki elhagyott, lelépett, átvágott, tönkretett... tőle mégis megkaptam mindent. tőled nem. veled elég kalandos útjaim vannak néha, vele a megszokás vezérelt, boldog rutinban. hogy suli után mentem hozzá, hogy kávé-ebéd-fürdés-szex-net belefért félórába, hogy milyen észvesztően boldog voltam, mikor először jött ki hozzánk... s akkor még Buksi is megvolt. veled más. te különleges vagy, téged nem lehet megzabolázni, te mindig mást akarsz, és pont ez a jó benned... hogy felébreszted bennem a versenyszellemet, hogy néha mintha a testvérem lennél, és közben mégsem... furcsa, de talán ez így jó. talán mégis vele lenne jobb. de nincs hozzá erőm, hogy megtegyem, hogy visszamenjek hozzá, mert belepusztulnék... igaz, ha veled maradok, akkor se vár rám más. és nincs erőm ahhoz sem, hogy rólad lemondjak, hogy leszámoljak a múltammal, mert nem megy, képtelen vagyok rá... szükségem van rád? talán igen. talán nem. nem tudom, nem tudhatom, nélküled nem megy. megáll az élet.
s egyszercsak nem leszek ott. nem futhatsz hozzám mindennel. nem menthetlek meg.
akkor kihez kiáltasz, kit hívsz segítségül? nincs másod a világon; én vagyok az egyetlen, aki képes huzamosabb ideig elviselni.
majd rájössz.
vagy nem.
