Most neked írok. Csak neked. Hogy tudd, hogy szeretlek, hogy ha megtehetném, soha nem hagynálak el...De lehet, hogy nem tehetem meg. Szeretlek, minden erőmmel, kitartásommal, akkor is, ha dühös vagyok rád, ha épp veled sétálok, ha veled sírok-nevetek...
És most vége az évnek, pedig nem akarom...Nem akarlak itt hagyni, hagyni, hogy lehúzzanak a "haverok", hogy csak süllyedj, és ne legyen értelme az életednek...Nem állítom, hogy mindent megadhatok neked, de ami feltétlenül szükséges, azt igen...De ha nem akarod, én hiába teszek meg érted mindent. Hiába mentelek a bajból ha tudlak, mert annyit se mondasz, hogy kösz, hogy megint megúsztam a kirúgatást...És a bukásokat...Meg még mennyi mindent...Magamra vállaltam amit tudtam, amit lehetett, csak hogy mentselek minden vésztől, hogy tovább lehessünk együtt, erre te...Mindegy, az évnek vége, és lehet, hogy többet nem találkozunk. Próbáld megemészteni (bár neked nem lesz olyan nehéz), hogy nem vagyok többé itt, hogy nem futhatsz hozzám mindennel, én sem vagyok mindenható...Egyszer az én időm is lejár, bármennyire is nem szeretném...Mert én téged akarlak, csak téged, senki mást...De ezt már januárban is megmondtam, tudod, azon az emlékezetes január estén, de nem hitted el...Túlléptél rajta(m)...Pedig nekem te jelented a mindent, az életet, a halált, a vágyat, a szerelmet, a boldogságot. De minden hiába nélküled.
És kösz a tegnapot. Jó volt. Jó volt megszökni, mintha csak otthonról lépnék meg, hogy hozzád meneküljek, mert már nincs más megoldás...Untam magam, és rájöttem hogy még mindig nagyon szeretlek. És akkor futottam. Utánad. Az életem után. Tudtam hogy most vagy soha, tehát mennem kell...Kimentettem magam és már mentem is, futottam, mint az őrült, futottam a szerelmem után...Igen. Még mindig te vagy. Ez van. Nem tilthatod meg. Majd elmúlik. Majd. Majd ha már nem leszek, nem lehetek veled, ha már más ölel, mással sétálsz délutánokon át...S másnak fűzöd az agyát. Mást fogsz kihasználni a végletekig, mert engem már nem tudsz.
De vége az évnek. Még egyszer, talán utoljára találkozunk majd, évzárón...S aztán ki tudja, látlak-e még valaha. De ha nem, tudnod kell: én szerettelek. Tiszta szívemből, őszintén, pedig nem érdemelted meg. És még mindig szeretlek. És ezerszer, milliószor írnám le, hogy szeretlek, hogy nincs más rajtad kívül, hogy te vagy az egyetlen...
Egyszer mindent le kell zárni. Le kell tudni zárni. Mert ha nem, soha nem lesz vége a szenvedéseknek...És én még nem tudlak lezárni, még szeretlek, még vágyom rád, pont ugyanannyira, mint anno, mikor először vallottam be magamnak, hogy igenis tetszel...És ahogy számoltuk a napokat januárban...Talán csak hazugság volt minden vággyal telt szavad? Ha igen, már az sem számít...De én még mindig a tied vagyok. Amikor csak akarod.
