Felhívott. Fél év után először. Máj. 9-én lesz 7 hónapja, hogy utoljára hallottam a hangját. Erre felhív. És...nem. Még leírni sem merem... Már Pesten van. Felköltözött. Ott is dolgozik. De fél év után van pofája felhívni. És most a saját csapdájába esett: amikor leraktam, hiába sírtam negyedórán keresztül, végig az a J. Lo-szám járt a fejemben, amit még ő küldött át... Még októberben. A Brave. "It's time to be Brave,/Say I'm not afraid,/Not anymore..." "It az ideje, hogy bátor legyek,/Hogy kimondjam, nem félek/Soha többé már..." És bár könnyezem, boldog vagyok, hogy létezik ez a dal; hogy lelket önt belém; hogy feltölt energiával; hogy megtanít: bármennyire fájjon is, tudni kell nemet mondani... És most nagyon fáj. Talán jobban, mint valaha. De most ez sem számít... És beszélnem kéne Vele is, hogy megnyugtasson; hogy halljam a hangját; hogy elmondhassam neki, hogy nem adom fel... De már ő sem hív vissza. Pedig nem ártana, mert mást most épp nem érek el... Őt se. Már őt se. Hova fajul ez a világ, ha már a másik felem se hív vissza?! Hagyjuk. Nem adhatom be a derekam. Többé nem. És többé nem lenne ugyanolyan sem, már nem lenne olyan, mint anno a Palotai utcában... Már semmi sem olyan.
<3