Kagami_Ai

Tönkretettük. Igen. Te ugyanúgy hibás vagy benne, mint én. Hogy hol rontottuk el, nem tudom... Talán még nem voltunk lelkileg érettek az egymással való szexhez, hiába akartuk oly régóta...Talán itt romlott el minden. De lehet, hogy még helyrehozható. Szerettelek. És tudom, hogy te is szerettél engem, akkor is, ha csak egy kicsit, akkor is, ha még magadnak sem merted bevallani...Láttam a szemedben. Tökéletesen ismerjük egymást, semmi nincs, amit ne tudnánk egymásról...Viharos egy év volt a tavalyi. Mindenféle szempontból, de főleg veled. Vadul szerettelek, féktelenül, s a kapcsolatunk is ilyen volt. Hányszor ordítottunk egymással, baromságok miatt, hogy aztán egy óra múlva ott folytassuk, ahol abbahagytuk...Nem mondhatom, hogy nem volt jó. Jó volt. Még a viták is hasznunkra váltak: megtanultuk kezelni a másik hülyeségeit, segíteni, ha kell, és mindig, mindig ottlenni a másiknak, ha szüksége van rá...Átéltünk együtt mindent. Életet, halált, nevetést, problémát, a legkisebb bajtól a legnagyobb örömökig...És senki sem érti, miért nem jöttünk össze. Talán ez így jó; a csendes vágy, mi néha fellángol, s aztán ülepszik megint, a közös hülyeségeink, az összetartozás érzése, a fájdalmak feledése...Úgy volt jó minden, ahogy. Ha újrakezdhetném...Újrakezdeném, s nem változtatnék semmit. Érdekbarátságnak mondod? Valahol az. Valahol minden barátság az. Csak azt nem tudom, mikor léptük mi át azt a határt...Mindent tudsz rólam. Minden apró, rejtett titkomat tudod, nem egy képed van rólam, amivel könnyen bajba keverhetnél...S mégsem teszed. Sosem éltél vissza azzal, hogy a végletekig megbízom benned, hogy az életemet rád merném bízni, hogy ölni tudnék érted...Hogy szerettelek. De sosem ringattam magam abba a hitbe, hogy valaha összejöhetünk. Tudtam, hogy esélytelen, épp ezért nem is vágytam rá. Olyanok vagyunk mi, mint a tűz és a víz: ha túl közel kerülünk, kioltjuk egymást, távolról viszont játszunk a másikkal...Gyávák vagyunk. Önmagunktól félünk. Nem merünk szeretni. Ki tudja, mi lenne, ha egyszer felvállalnánk az érzelmeinket. Talán egy hétig sem bírnánk együtt...Semmit nem bántam meg. Soha egy percet sem, amit - így vagy úgy, de - veled töltöttem. Nem állítom, hogy csak szép emlékeim vannak rólad. Az idő úgyis megszépít mindent...Emlékszem, amikor megszöktem a csajoktól...Csak hogy a buszpályától a Romkertig sprinteljek utánad...Amikor megláttál, elvigyorodtál, hogy "látod, én mondtam, hogy hozzám húz a szíved..." Ó igen. Te mindig tudtad. Mindig mondtad, hogy "tudom én, hogy te csak rám vársz..." És igen. Mikor Zoli belépett a képbe...Szerettem. Tényleg. Őszintén és tiszta szívből. De téged sosem tudtalak elfelejteni, valahol mélyen akkor is csak téged szerettelek...Mikor augusztus elején megkérdezted, mi lenne, ha újrakezdenénk, határozott Nem volt a válasz. Nem akartam újrakezdeni mindent, féltem a fájdalomtól...De most...Mostmár bármi lehetséges. Már nem félek. Ismerlek. Jobban, mint bárki más. A saját anyád nem ismer annyira, mint én...És ezt te is jól tudod. De azt is, hogy én sem éltem vissza a privát információkkal. Nem is fogok. Bármit is mondtunk egymásnak, köztünk maradt. Sokan azt sem tudják, hogy valaha szerettelek, nemhogy bármi mást...Nem is kell tudniuk. Ez a kapcsolat, akármilyen legyen is, a mi magánügyünk. Másnak nincs köze hozzá, és nem szólhat bele. Csakis mi változtathatunk önmagunkon, egymáson, rajtunk...Nincs más megoldás. Ha minden kiderült volna, ami történt, s ami nem, már rég nem mi irányítanánk a sorsunkat. És már tudom, hogy igazat mondtál. Hogy igaz volt minden mondatod, hogy már akkor is engem akartál, azt a valakit, aki az vagyok, mikor veled vagyok. Soha, egyetlenegyszer sem hazudtam neked. Semmiről. Pedig megtehettem volna...De nem voltam rá képes. Nem tudtam hazudni neked. Nem is fogok. Nem is érdemled meg. És akármi is lesz belőlünk, rám mindig számíthatsz. Ha úgy érzed, senkid nem maradt, ne hazudj magadnak...Én még mindig itt vagyok.