Kagami_Ai

Röpke 3 hétig úgy érezhettem, mintha enyém lenne a világ. Megint. S most mi maradt belőle? Vajon lesz-e még így? Vele már nem. Ha megszakad a szívem, akkor sem. S mással lehetek-e még boldog? Biztosan. Csak meg kell őt találnom. Nem lesz egyszerű. És a szívem még fáj, rettenetesen fáj, hogy így kellett vége lennie, nem lehetett volna másképp?! Valami békésebb, barátibb módon, hogy ne kelljen ordítanom, ne várjak feleslegesen, és a végén csak miattam derüljön ki, hogy mi van...Azt hittem, belehalok. De a nehezén már túlvagyok. Köszönhetően kb. 1 embernek, akire ugyan szinte soha nem számíthatok, csak ha nagy gáz van...:D Köszönöm neked, hogy meghallgattál; hogy megnevettettél, amikor legszívesebben zokogtam volna, de már azt sem tudtam; hogy kihúztál a gödörből, pedig nem is tudtál róla...kösz, hogy ott voltál.

Hát igen, tudtam, hogy egyszer rájössz. De mindegy is, a dalnak már rég vége. Sőt, ami azt illeti, már a következőnek is...Volt valakim, akit szerettem, és tudtam, hogy ő is szeret. De minden hiába már; a próbaidőm lejárt. Soha nem voltam és leszek boldogabb, mint vele. 2hétig minden tökéletes volt...Egyszercsak összeomlott minden. Ám az élet megy tovább; nem szabad, és nem is lehet megállni. Nincs rá idő.

Azt hiszem ennyi kicsit sok volt már nekem. 17 év, ennyi bőven elég másnak is, nemhogy nekem. Utálom ezt. Lehet hogy kicsit depressziós lettem, de ki nem az néhanapján? Tudom, most azt mondod, majdcsak lesz valahogy, majd kijössz a mélypontokból...Csak ezekből egyre több van. Szívesen mondanám hogy ennyi, kész, vége, de még valahol mélyen él még bennem a remény hogy talán még kellek valakinek. Kinek? És vajon mikor találom meg? Megtalálom valaha? Miért ilyen az élet? Miért én vagyok a legnagyobb bosszúsága mindenkinek? Miért utálnak engem? Nem vagyok spicli, ribanc sem. Nem szoktam játszani mások érzelmeivel, sem akarva, sem akaratlanul. Nincs sok barátom, de azok igaziak. S valahogy mindig azok a legjobbak, akiket a legfelső hatalom nem szeretett. Így megy ez, tudom én...Gyűlölöm ezt a létet, hogy mindenkinek csak púp vagyok a hátán, hogy senkinek nem kellek, hogy pont azok nem szeretnek akikre elvileg legnagyobb szükségem van...De mindegy. Megoldom nélkülük is. Eddig is elboldogultam valahogy, ezután se lesz másképp.

Nos igen, még mindig szeretlek. Jó volt újra hallani a hangod, több mint egy hónap után...És hiányzol. Közel sem annyira, mikor még naponta összevesztünk, csak azért hogy egy óra múltán kibéküljünk...Néha napokig nem beszéltünk. Azt hittem, belehalok. Már elmúlt eme tévhitem. De még mindig szeretlek. Még hiányzol.

Itt nyáladzom, mint valami agyhalott zombi, pedig tudom hogy nincs értelme. Mi is lenne? Ettől jobb lesz? Nem. Könnyebb? Nem. Hát akkor miért? Én magam sem tudom. Pedig legalább nekem kéne. Le van tojva. Igazán magasról.

Kicsit depisnek érzem magam, talán nem is alaptalanul. Nem is vagyok normális, de ez már csak ilyen. Eredendően rossz vagyok és gonosz, továbbá lopok-csalok-hazudok, és maga vagyok a megtestesült ördög. Na milyen jó nekem...

„Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod,

Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,

Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,

Amikor érzed, hogy érte remeg két kezed,

Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,

Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,

Amikor vágyod hangját és szavait,

Amikor néznéd mosolyát és két szemét,

Amikor néznéd ahogy nyújtja két kezét,

Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,

Amikor nem bírod már türtőztetni magad,

Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,

Amikor elhiszed, hogy ő is eleped érted,

Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,

Amikor már aludnál és ébrednél mellette,

Amikor már önmagaddal harcolsz ellene,

Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,

Amikor rájössz, hogy miért is ne, egyszer élsz,

Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,

Amikor világossá válik, hogy megteszed,

Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!"

Úgy döntöttem, harcolok. Érte és magam ellen. És persze a felejtés ellen, amit (ahogy észrevettem) ő is szeretne megelőzni...Csak nem bírom a  bizonytalan dolgokat. Hogy most megint mi lesz, vajon meddig tart ki az érdeklődése...Igen, tudom, nem vagyok normális, amiért még mindig 'megvan', amiért 'megtartottam', dehát ez van...Néha nem tudok parancsolni magamnak, mert nem az eszem irányít, hanem a szívem...

És most megint találkoznunk kéne. Neki muszáj, nekem meg egyszerűen csak szükségem van rá. Szükségem van magára az érzésre, hogy érzem...Hm. Néha bonyolult vagyok:)

Megtaláltam a kedvenc dalom. Green Day - 21 guns. Az új albumról, a 21st Century Breakdown-ról. Tetszik de nagyon:) És igen elgondolkodtató szavakkal kezdődik: "Do you know what's worth fighting for?!" (Tudod, miért éri meg harcolni?!) Nem biztos, hogy mindig tudom. De legalább megpróbáltam. És ez a lényeg.

Miért kell mindent elviselnem? Miért én vagyok az, aki bármit elvisel miattad? Ha szidnak, ha dicsérnek, mindig mindent helyetted...És miért van vége az évnek? Én még nem akarom. Veled akarok maradni az idők végezetéig, vagy legalább míg meg nem unsz, vagy én téged...Nem kell semmit csinálni, csak hagyd, hogy melletted legyek, hogy átöleljek, hogy hozzádbújjak...De nem hagyod. Hogy miért, nem tudom. Talán nem is bánom. El kell fogadnom, vakon kell hinnem benne, hogy ennek így kellett lennie, hogy nem történhetett másképp...Még akkor is, ha ez nem igaz. De ha ezt nem hiszem, örökké siratni foglak téged, a soha meg nem történt pillanatainkat, a szerelmünket, és annyi mindent még...

Barbie Girl, Hannah Montana...Kedvenc pillanataim:) Te tudod, miről beszélek. Másnak meg nem kell...:) Maradjon minden, minden csak a mi titkunk...Vagy felejtsük el még azt is, hogy én valaha is beszéltem veled, kezdjünk mindent elölről...

Hiányzol. Fogsz is még. De nem baj. Talán egyszer majd elfelejtelek, és az összes szép percet, amit veled töltöttem...

"Si pudiera ser tu héroe
Si pudiera ser tu Dios
Que salvarte a ti mil veces
Puede ser mi salvación..."

                                           (Enrique Iglesias: Héroe - részlet)

Bocsáss meg nekem mindenért. Amit valaha elkövettem ellened, bocsásd meg nekem...Csak azért tettem, mert szeretlek, és mert jót akartam neked...Bocsáss meg, ha nem úgy sikerült.

Hiába szeretnék bármit. Még hiányzol. Éget a hiányod és vágyom utánad. De tényleg. Egyszer erre azt mondtad, hogy hát ez igazán megható volt...És bár lehet hogy az volt, téged mégsem érdekelt. Átléptél felettem. Talán így volt jó, talán nem.

Kíváncsi leszek az évzáróra. Vajon nagyon fogok sírni, ha nem maradhatok melletted? És te mit fogsz reagálni? Mindegy, már minden mindegy. Már az elején tudtuk mindketten, hogy ebből nem lehet semmi. Nem miattam és talán nem is miattad. Csak mert nem. Mert nem így van megírva az égben, vagy bármi egyéb miatt...És nem, nem bánok egyetlen pillanatot sem, amit veled töltöttem. Annyit voltunk együtt, hogy a közvetlen környezetünk is csak azt leste, hogy mikor jövünk már össze:D De nem számít.

Hiányzol. Szeretlek. Vágyom rád, az ölelésedre, azokra a csókokra...Turn back time...Mindened hiányzik. Hogy miért, nem tudom. Talán túl jó vagy hozzám, ahhoz, hogy sikerüljön...És az ember nem kaphat meg mindent, amit szeretne.

Most neked írok. Csak neked. Hogy tudd, hogy szeretlek, hogy ha megtehetném, soha nem hagynálak el...De lehet, hogy nem tehetem meg. Szeretlek, minden erőmmel, kitartásommal, akkor is, ha dühös vagyok rád, ha épp veled sétálok, ha veled sírok-nevetek...
És most vége az évnek, pedig nem akarom...Nem akarlak itt hagyni, hagyni, hogy lehúzzanak a "haverok", hogy csak süllyedj, és ne legyen értelme az életednek...Nem állítom, hogy mindent megadhatok neked, de ami feltétlenül szükséges, azt igen...De ha nem akarod, én hiába teszek meg érted mindent. Hiába mentelek a bajból ha tudlak, mert annyit se mondasz, hogy kösz, hogy megint megúsztam a kirúgatást...És a bukásokat...Meg még mennyi mindent...Magamra vállaltam amit tudtam, amit lehetett, csak hogy mentselek minden vésztől, hogy tovább lehessünk együtt, erre te...Mindegy, az évnek vége, és lehet, hogy többet nem találkozunk. Próbáld megemészteni (bár neked nem lesz olyan nehéz), hogy nem vagyok többé itt, hogy nem futhatsz hozzám mindennel, én sem vagyok mindenható...Egyszer az én időm is lejár, bármennyire is nem szeretném...Mert én téged akarlak, csak téged, senki mást...De ezt már januárban is megmondtam, tudod, azon az emlékezetes január estén, de nem hitted el...Túlléptél rajta(m)...Pedig nekem te jelented a mindent, az életet, a halált, a vágyat, a szerelmet, a boldogságot. De minden hiába nélküled.
És kösz a tegnapot. Jó volt. Jó volt megszökni, mintha csak otthonról lépnék meg, hogy hozzád meneküljek, mert már nincs más megoldás...Untam magam, és rájöttem hogy még mindig nagyon szeretlek. És akkor futottam. Utánad. Az életem után. Tudtam hogy most vagy soha, tehát mennem kell...Kimentettem magam és már mentem is, futottam, mint az őrült, futottam a szerelmem után...Igen. Még mindig te vagy. Ez van. Nem tilthatod meg. Majd elmúlik. Majd. Majd ha már nem leszek, nem lehetek veled, ha már más ölel, mással sétálsz délutánokon át...S másnak fűzöd az agyát. Mást fogsz kihasználni a végletekig, mert engem már nem tudsz.
De vége az évnek. Még egyszer, talán utoljára találkozunk majd, évzárón...S aztán ki tudja, látlak-e még valaha. De ha nem, tudnod kell: én szerettelek. Tiszta szívemből, őszintén, pedig nem érdemelted meg. És még mindig szeretlek. És ezerszer, milliószor írnám le, hogy szeretlek, hogy nincs más rajtad kívül, hogy te vagy az egyetlen...
Egyszer mindent le kell zárni. Le kell tudni zárni. Mert ha nem, soha nem lesz vége a szenvedéseknek...És én még nem tudlak lezárni, még szeretlek, még vágyom rád, pont ugyanannyira, mint anno, mikor először vallottam be magamnak, hogy igenis tetszel...És ahogy számoltuk a napokat januárban...Talán csak hazugság volt minden vággyal telt szavad? Ha igen, már az sem számít...De én még mindig a tied vagyok. Amikor csak akarod.